A kosarad jelenleg üres!

Hálózsák és hókuszpókusz

„Igen, ez az! Végre-valahára! Végre én is közéjük tartozom!” Hogy hová tartozik Rachel végre-valahára? Óriási igazságtalanság a sorstól, hogy az ő varázsereje csak később ébredt föl, mint a húgáé, lesz mit behoznia… Sebaj, előttük a nyár, a hosszú táborozás, ahol a sportolás (brrr, úszás!), barátkozás és Raf visszahódítása (ha minden jól megy!) mellett a varázslás gyakorlására is alkalma nyílik. Persze nem könnyű a kezdőknek. Néha az új cuccok vagy az emeletes ágy megbűvölése nem pontosan úgy sikerül, ahogyan kéne. A futball-labda is szinte a semmiből pattan elő, a feldühödött méhekről nem is beszélve. És Miri sem mindig segít… meg aztán a sok helyes új lány között van egy undok is. Vajon győzi-e Rachel varázserővel?

Sarah Mlynowski kötetei a Móra Könyvkiadónál

Könyveinek főhőse, Rachel, átlagos New York-i kamasz lány. Semmiben sem üt el a környezetétől. Ő is ezt hiszi, míg egy napon ki nem derül a féltve őrzött családi titok: Rachel anyja boszorkány. A boszorkányság öröklődik, ámde nem Rachelre szállt, hanem a húgára, Mirire. Ettől kezdve összekeveredik a mágia a hétköznapokkal. A mama tiltja a varázslást, Miri meg akarja tanulni. Rachel nem tud beletörődni, hogy ő kimarad a boszorkányságból, mert úgy hiszi, a mindennapok nehézségein könnyedén segíthet egy-két jól megválasztott varázsige.

A sorozat eddig megjelent kötetei:


Előkészületben:
Buli és bájital

OLVASS BELE!

Részlet a regényből

Mindenki a fedélzetre

A hátizsákomnak semmi keresnivalója az Ötödik sugárút járdája fölött a levegőben, az tuti. Hoppá! Észrevétlenül (már amennyire lehet) elkapom az egyik piros pántját, és leteszem a zsákot a földre.
Hihihi.
Anyám szerencsére a járda szélén parkoló buszokat nézegeti, így nem veszi észre a szabályszegést.
– Tudjátok, melyik a tietek?
– Igen, anyu – veti az égre tekintetét a húgom. – Tudunk olvasni. Egy buszra kerülünk. Az áll rajta, hogy „7–9. osztályos lányok”. Ebbe mindketten beletartozunk, hát oda fogunk felszállni. Sajnos.
Mirinek nem nagyon tetszik, hogy hét hétre bezsuppolják a Wood Lake Táborba az Adirondákban. Szíve szerint a városban maradna, és egész nyáron a hajléktalanokat istápolná. Pillanatnyilag ezen a szent ügyön fáradozik. De hogyan segítsen a hajléktalanoknak, ha nyári táborba küldik egy rakás elkényeztetett gazdag kölyök közé? Ezt ő mondta, nem én. Én boldogan töltöm a nyarat elkényeztetett gazdag kölykökkel. Nem, várjunk! Nem ezt akartam mondani. Hanem hogy én boldogan megyek táborba, mert mostanában akármit csinálok, boldog vagyok. Eszelősen boldog. Legszívesebben trambulinon ugrálnék a boldogságtól. De ha nincs trambulin, kanapé is jó.
Hogy miért? Mert végre boszorkány lettem!
Nem, nem úgy boszorkány, hogy aljas vagy házsártos. Nem cibálom a húgom haját vagy tépem le a Barbie-ja fejét. (Nem mintha bármelyikünknek lenne még Barbie-ja. Na jó. Nem mintha még babáznék. Igaz, a Barbie-k ott vannak a szekrényem alján egy zsákban, és néha előveszem őket, hogy lássam, mi van velük, de esküszöm, ennyi az egész.) Varázserőm van, mint Hermionénak és Sabrinának. Mint a húgomnak. Meg anyámnak.
Februárban kiderült, hogy a húgom boszorkány. Anyu, aki felnőtt fejjel már nem akarta boszorkányságát gyakorolni, egy szót sem szólt erről a családi vonásról, mert azt remélte, hogy a gyerekeit valahogy majd elkerüli a varázserő. Egy ideig úgy tűnt, így is lesz, legalábbis ami engem illet. De szó sincs róla! Mindketten boszorkányok vagyunk. Ujjunkkal csettintő, seprűnyélen lovagoló, varázsigét kántáló boszorkányok. Nem viccelek! És most, hogy boszorkány vagyok, akármi történik a nyáron, boldogságom buborékját nem pukkaszthatja ki. Halljátok, emberek? Végre van varázserőm! Amit csak akarok, máris az enyém. Új táska kell? Tessék. Jobb kaja? Itt van. Barátok? Íme! Ja nem, barátokat valószínűleg nem fogok varázslattal szerezni, mert embereket elvarázsolni nem tisztességes. De ha akarnám, megtehetném.
Miért? Mert boszorkány vagyok!
Az sem érdekel, ha esetleg az egész bungalóból senki sem akar barátkozni velem a nyáron – márpedig miért ne akarnának, hiszen egyikük sem jár az én iskolámba, így semmit sem tudnak a leégéseimről (kezdetben kicsit lazán és meggondolatlanul bántunk Miri varázserejével).
Miért? Mert boszorkány vagyok!
És ha Raf nem szeret belém a nyáron – igen, ott lesz Wood Lake-ben Raf Kosravi is, a legmenőbb srác az osztályomban, és mellesleg életem szerelme –, akkor mi van? Az ő baja.
Miért? Mert boszorkány vagyok!
Na jó, ez hazugság. Nem a boszorkányság (hurrá!), hanem amit Rafről mondtam. Nagyon is bánnám, ha nem szeretne belém. De tudjátok, hogy értem.
Az egóm vagy négyszáz kilót dagadt, mióta múlt hónapban az évzárón felfedeztem a varázserőmet. Persze örült anyu meg a húgom is. Örültek az örömömnek… meg annak, hogy már nem kell hallgatniuk a siránkozásomat, amiért nekem nincs varázserőm.
Az évzáró utáni első héten nem tudtam ellenállni a kísértésnek, kipróbáltam a varázserőmet mindenen. A lámpán. A tévén. Miri cuccain.
– Ezt én csinálom, én csinálom! – emeltem levegőbe a párnáját ujjongva.
Ekkor bejött anyu, és közölte, hogy jobb lesz, ha viszszafogom a varázserőmet.
– Ha el akarsz menni a táborba, meg kell ígérned, hogy uralkodsz magadon.
– Hát persze. De idenézz! Végre formában vagyok! – Ezt nem nagyon értette. – Van technikám. Ügyességem. Stílusom – magyaráztam.
– Értem – mondta, és távozott. És akkor felrobbant a párna. Miri rózsaszín párnahuzata átrepült a szobán, és mindenütt tollak röpködtek, akár a konfetti.
– Bocsánat – nyöszörögtem.
– Játék vége! – visította Miri a falhoz lapulva.
– Apró kis baleset – feszengtem. – Anyunak ne szólj róla. – Nem akartam, hogy ezzel az ürüggyel itthon tartson, távol Raftől.
Tényleg, hol van Raf? Lábujjhegyre állva fürkészem az utcát, aztán a Central Parkot. Minden táborozónak ott kellene lennie a hat várakozó buszon, de Rafet sajnos nem találom. Pedig tudom, hogy Wood Lake-ben fog táborozni. Mondta, hogy jelentkezett. Különben is, évek óta oda jár. Akkor meg hová lett?
Igaz, rengeteg helyes srác van. Nem mintha érdekelne. Az én szívem Rafé.
Dudálnak az autók.
Baromian zajos ez a város. És tűz a déli nap, feszeng és izzad mindenki. Mondhat Miri, amit akar, én már alig várom, hogy kiszabaduljak ebből az undorító, szmogos Manhattanből. Isten veled, iskola, metró meg felhőkarcolók. Isten hozott, nyár, naptej és hálózsák!
– Egymás mellé üljetek, rendben? – ölel át anyu.
– Persze, anyu, egymás mellé ülünk – szólok ki a bal hónalja alól. Remélem, nem teszi tönkre a tökéletes sminkemet vagy a gyönyörűen kiegyenesített hajamat. Fél órába telt, hogy kisimítsam a hullámokat a fejemen, és talán ez az utolsó eset a nyáron, hogy nem bodorodik a hajam. Vettem egy olyan szuper hajvasalót, én mondom, simább tőle a hajam, mint az aszfalt a lábunk alatt. De hiába könyörögtem (méghozzá térden állva), hadd vigyem magammal, az én lehetetlen anyám nem engedte, mert szentül hitte, hogy leégetném vele nemcsak a bungalómat, hanem az egész tábort. Már egy hónapja paranoiásan retteg, hogy felgyújtom a lakásunkat, és ahányszor nem a szokott bodros fejjel jöttem elő a szobámból, egyből berontott, hogy megnézze, kihúztam-e a hajvasalót a konnektorból.
Nem értem, mi baja. Csak egyszer felejtettem bedugva.
Na jó, kétszer, de soha nem gyulladt ki semmi.
Álljon meg a menet! Most mit izgulok? Ha göndör a hajam, majd varázslattal kiegyenesítem. Hah! A hajvasalás a közönséges halandóknak való. De én boszorkány vagyok. Szuper varázserejű, diadalmas boszorkány.
A fenébe! Az a béna hátizsák már megint emelkedik. Miért csinálja ezt? Elhúzódom anyutól, és elkapom a zsákot, aztán fölveszem a bal vállamra, hogy nyugton maradjon. Körbesandítok a zsúfolt utcán, nem látta-e valaki felemelő mutatványomat.
Senki. Nem látom, hogy elképedve vakarnák a fejüket, vagy elakadna a lélegzetük a döbbenettől. Remek.
Anyu új barátja, Lex végre talált egy parkolóhelyet, és alighogy visszaér, megfogja anyu kezét. Mióta összejöttek, elválaszthatatlanok. Ahányszor csak rájuk nézek, egymás kezét szorongatják, imádattal néznek egymás szemébe, vagy…
– Pfuj – méltatlankodik Miri. – Abbahagynátok a nyilvános smacizást? Felfordul tőle a gyomrom. Hányni fogok a buszon.
– A buszon – rémülök meg. Az szép kis bemutatkozás lesz. De nem hibáztatom a húgomat. Émelyítő ez az örökös csókolózás. Mert igen, anyu meg Lex csókolózik. Itt. Az utcán.
Örökösen csókolóznak. A konyhában, amikor nem tudják, hogy látjuk őket. A vendéglőben, amikor elfelejtik, hogy ott ülünk velük szemben. Az Ötödik sugárúton a Nyolcvannegyedik meg a Nyolcvanötödik között, amikor indulunk a táborba. Nem igazán, nyitott szájjal smárolnak, az undorítóbb lenne, hanem apró kis szerelmes puszikkal, ez is ciki. De komolyan. Látom, egyik-másik gyerek meg turista folyton odanéz, és elhúzza a száját. Többek között ezért nem akartam, hogy apu meg a mostohaanyám ma kikísérjen bennünket. Kiráz a hideg, ha arra gondolok, mit szólna ehhez apu. Különben akkor anyunak szóba kellene állnia Jenniferrel, apu meg találkozna Lexszel, én meg már attól a gondolattól is legszívesebben elsüllyednék, hogy ők négyen ugyanazon a földrészen vannak, nemhogy ugyanabban az utcában. Elvált szülők dolgai, van hozzászólás?
Anyu kuncog. Örökösen vihog, mióta összejött Lexszel (vagy Lex apóval, ahogy Mirivel titokban nevezzük, mert van vagy százéves – na jó, valószínűleg csak ötven –, és mert tiszta ősz a bozontos szemöldöke meg a maradék nyolc szál haja).
– Miri – fordul most a húgomhoz, de Lex kezét el nem engedné –, ugye szemmel tartod a nővéredet a nyáron?
– Hé! – Normális, hogy anyám a nálam két évvel fiatalabb húgom gondjaira bíz? Szerintem nem.
– Csak szeretném, ha figyelne, vigyázol-e Glindával – fogja suttogóra a hangját.
Vajon Glinda egy baba? A Barbie-m, amelyet magammal viszek a táborba, ha törik, ha szakad, az se érdekel, ha a többiek kigúnyolnak érte?
Szó sincs róla.
Glinda anyu új kódja a mágiára. Igen, az Óz, a csodák csodája jó boszorkányáról nevezte el.
– Ígérem, anyu – bólintok. – Vigyázok vele.
Lex anyura néz, aztán rám. Látni rajta, gőze sincs, ki az a Glinda, vagy miért kell annyira vigyáznom rá. Bármilyen közel kerültek egymáshoz, anyu még mindig nem vallotta be neki a sötét titkát. De mivel apunak se mondta el, nem lesem izgatottan, hogy végre kiöntse a lelkét az új pasijának.
– Kérlek, csak akkor vedd igénybe, ha feltétlenül szükséges – túr festett szőke hajába tövig lerágott körmű szabad kezével.
Na persze. (…)

Bővebben
  • 3 könyv
  • Kapcsolódó könyvek
  • Hozzászólások0 hozzászólás
  • Mondd el a véleményed!